„… a bicentenárium talán segít kicsit mindannyiunknak visszatalálni Petőfihez, olyan értelemben is, hogy végre lekerülnek a kötetei a polcok sötétjéből az éjjeli szekrényekre, karnyújtásnyi közelségbe.” Tudósítás Kovács Petra tollából a Petőfi kerekasztal beszélgetés kapcsán.
,,Ki merné azt mondani, hogy Petőfi halott?” – hangzott el a fenti kérdés László Noémi költő szájából, aki a május 25-ei nyitónapon zajló hármas pódiumbeszélgetésen elsőként ragadta magához a szót, és ezzel a felvetésével kissé átkeretezte az est legfőbb témáját, melyet aztán Markó Béla és Kemény István költőkkel közösen szálaztak szét a továbbiakban. Az ötvenes, hatvanas és hetvenes évek szülöttei mindezek mellett a tudatosság kérdését, a szerep és szerep mögötti hús-vér valóság kettősségét, a Petőfi-képük dinamikusságát és esetleges kötöttségeit boncolgatták.
A beszélgetés több téttel bírt költők és hallgatóság számára, hiszen egyrészt arra kerestük a választ, hogy a különböző helyekről származó, különböző időben született, jelenleg is különböző helyeken élő és alkotó egyének számára mit jelent és , mit jelenthet ma Petőfi? De annak a kérdésnek is a létjogosultsága sem volt elvitatható, hogy egyáltalán megfogható-e a ma embere, a mai alkotó számára a ,,saját Petőfi”-képzet, vagy az idő és a kultusz teljesen eltávolították, elszemélytelenítették Petőfit mint magánembert, illetve mint puszta alkotót? Az előbbi felvetést továbbgondolva még az is kérdéses lehet, hogy Petőfi a 21. században betöltheti-e a saját maga által kijelölt helyet/önnön helyét az irodalmi térben mint A Költő, vagy ezt a pozíciót más, mások töltik már be helyette?
László Noémi álláspontja egy erős tételmondatba sűrítve hangzott el, melyből kiderült, hogy a költő számára a saját Petőfi maga József Attila, vagyis szemében az utóbbi a par excellence, Nagybetűs Költő. László Noémi ugyanitt elmondta, hogy véleménye szerint az előadás címe, a ,,Ki vagy (nekem), Petőfi?” kérdés inkább a meghívottak általános költő-képét.
Markó Béla ennek kapcsán úgy fogalmazott, hogy neki nincs állandó Petőfije, de van állandó Arany Jánosa. Mindezt számára azzal magyarázta, hogy Arannyal ismerkedett meg először gyerekként, mely élmény máig hatóan meghatározó maradt számára., és így Aalapvetően nem sokat változott benne az Aranyról felépült kép, míg Petőfi egy változó jelenség számára, akiből különböző életszakaszaiban más és más aspektus vált fontossá számára. A beszélgetés itt és mostjában Petőfi tudatosságára, tudatos poétikai és közéleti döntéseinek sorozatára hívta fel a figyelmet.
Kemény István arra a kérdésre, hogy jó analitikusként hol keresné Petőfiben az embert, a ,,Petőfi- Petőfi” szójátékkal válaszolt, azaz számára Petőfi olyan jelenség, akire, vagy méginkább amire nem tud analógiát. Neki költőként igenis valóságos, sőt szükséges viszonyítási pont, hogy Petőfi ott szavalt március 15-én a Múzeum lépcsőjén, akkor is, ha ezt a történelmi adatok cáfolják.
A továbbiakban a három meghívott a köz és egyén viszonyáról beszéltek a Petőfi-életműben. Markó Béla itt ismét a választás dilemmáját említette fel, mivel szerinte Petőfi abban is zseniális volt, hogy végül nem kellett választania a két típusú költészet között, hanem egyfajta kompromisszumot mutatott fel az életművében.
Ezt követően felelevenítődött néhány kamaszkori, gyerekkori emlék a Petőfi-olvasás kapcsán. Kemény Istvánról megtudhatta a közönség, hogy épp akkor végezte az ötödik osztályt, amikor Petőfi 150 éves születési évfordulóját ünnepelték, és emiatt az ikonikus költővel való első találkozása nem kis mértékben minősült meghatározónak. László Noémi ennek kapcsán dacos, József Attila-olvasós kamaszkorát idézte, melyből épp lázadásból maradt ki a Petőfi-kötetek fellapozása. A költők arra irányuló reményeiknek is hangot adtak itt, hogy a bicentenárium talán segít kicsit mindannyiunknak visszatalálni Petőfihez, olyan értelemben is, hogy végre lekerülnek a kötetei a polcok sötétjéből az éjjeli szekrényekre, karnyújtásnyi közelségbe.
Markó Béla a Petőfi mostani népszerűségére, felkapottságára rávilágító kérdés kapcsán azt hangsúlyozta, hogy emblematikus költőnk oly sikeresen tudott rájátszani a korabeli politikai-társadalmi mozgások kínálta új szereplehetőségekre, hogy egy egész életet kreált ebből, melyet ő maga érzékelt a legvalóságosabbnak, s mely végül a vesztét is okozta. Úgy fogalmazott, hogy csodálja azt, ahogy valami folytán Petőfinél a középszerű vagy rossz sorok sem lógnak ki, van a szövegeiben valami minket is továbblendítő erőt érzékel. Erre reflektálva László Noémi úgy fogalmazott, hogy itt is van az ő Petőfije: ,,mindegy mit mond, elhiszem, mert úgy mondja, ahogy csak a Nagybetűs Költő mondhatja.”
Arra a lezáró kérdésre, hogy végérvényben mi adhatja az egyik legegyértelműbb nemzeti szimbólumunk átütő erejét, Kemény István Petőfit úgy jellemezte, mint akinek szellemében még együttesen érvényesültek a szabadság és testvériség fogalmak, azaz egyfajta együttállásként is felmutatható karaktere és életműve.
Kovács Petra
