Interjú László Noémi költővel
Elsősorban költőként ismer a nyilvánosság. Hogyan, miért kezdtél prózaírásba?
Igen, költő vagyok, rendszerint ezt írom mindenhol, ahol megkérdezik, hogy mivel foglalkozom. 2023-ban jelent meg egy meséskönyvem Keljfeljancsi címen, ez volt az első prózai próbálkozásom. Nem lett túl prózai, szerintem érződik rajta, hogy egy költő írta, nyelvi játékokon alapuló népmesei ihletettségű, rövid mesesorozat.
Én úgy gondolom, hogy ez valahogy az életkorral jár, vagy legalábbis nálam. Igazat adok annak, aki azt mondta, hogy fiatalon írjon verset az ember, és idősen lehet, hogy elérkezik a próza ideje. Nem mindenkire érvényes ez, de én mindig úgy gondoltam, hogy majd valamikor fogok írni prózát, és úgy tűnik, hogy elérkezett az életemben ez a pillanat. Nem tudatos választás kérdése volt ez, hanem egyszerűen ez folyt most belőlem.
Mi a költészet és a próza szerepe? Ugyanannak, vagy más és más tartalmaknak a kifejezését szolgálják?
Mi, magyarok abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy van egy határozottan lírai vonalú prózánk. De én ettől függetlenül, nem lévén sem Nádas, sem Krasznahorkai, sem Bodor Ádám, úgy gondolom, hogy igenis van funkcióbeli különbség egy vers és egy prózai szöveg között. Úgy gondolom – még mindig –, hogy versben sokkal többet közölhetünk, illetve hogy versben közölhetők olyan tartalmak, amelyeket egyszerűen nem lehet leírni, vagy nem lehet kifejezni prózában, mert a versnek mindig kialakul egyfajta fölöttes erőtere a stilisztikai alakzatokból, a hangzásvilágból, illetve abból az ihletett állapotból, amiben a költő szerencsés esetben alkot. Tehát a versnek van egy szubliminális szintje, ahol olyan üzenetek közvetíthetők, amelyeknek nem a próza a hordozója. Ellenben prózában lehet gondolkodni.
Én nem szeretem, amikor a vers gondolkodik, de ez az én személyes ízlésem. Szerintem a vers varázsoljon, jósoljon, harcoljon, lázadjon, a próza nosztalgiázzon, emlékezzen, gondolkodjon, magyarázzon, trancsírozzon. Számomra talán itt választható el ez a két műfaj.
Milyen kötetekkel vesz részt az idei SepsiBookon?
A saját könyvem az A mi iskolánk című prózakötet, amit nemrég mutattunk be. Emellett, amin dolgoztam, de nem saját munka, az egy erdélyi gyermekvers-antológia, a Kert a világ közepén, amely a Gutenberg Kiadónál jelent meg, a Ragyog a mindenség című gyermekvers-gyűjteményének újragondolt változataként. 250 vers található benne, amelyeket 12 ciklusra osztottam. Még soha nem szerkesztettem antológiát, nem is jószántamból, hanem felkérésre végeztem ezt a munkát, és megvilágosodás-szerű élményként ért, miután kézbe vettem és lapozgattam a könyvet, hogy mennyire segítik és emelik egymást ezek a versek, és mennyire számít a kontextus. Mintha két dimenzióból három dimenzióba lépnénk, amikor ezeket a verseket együtt, és ebben a fajta csoportosításban olvassuk. Mint amikor egy falu kalákában felépít egy nap alatt egy házat. Az írások segítik és építik, nyitják és tágítják egymást; és ez volt, úgy érzem, az antológia ajándéka irányomban, amiért hajlandó voltam belefektetni annyi munkát, időt és energiát.
A gyermekirodalmat sokan nem tartják egyenrangúnak a „felnőtt irodalommal”. Mit gondolsz erről a disztinkcióról?
Én úgy gondolom, hogy Weöres Sándort idézve, nincs gyerekvers és felnőtt vers, hanem van jó vers és rossz vers, illetve a rossz vers az nem is vers. Tehát, esetleg a vers és nem vers különíthető el. Amit gyermekvers címkével látunk el, annak feltétlenül versnek – jó versnek is kell lennie. Én nem engednék be a gyerekversek világába olyan írást, amiből hiányzik a költészet. Ennek azért áll fenn a veszélye – és ez nem szép tőlem –, mert a gyerek nem föltétlen tudja megítélni, hogy mi a jó vers. A gyerek ízlése formálható, ezért is káros, ha a felnőtt rossz verset ad el neki jó versként. Ezért nagyon fontos, hogy igazi, jó, költői alakzatokban tobzódó versekkel kerüljön kölcsönhatásba minél korábban, és minél sűrűbben a gyermek, mert ezáltal alakul és fejlődik az irodalmi ízlése. És ilyen tekintetben nagyon nagy a felnőtt szerzők felelőssége a gyerekek felé.
És a tartalom szempontjából mi a felelőssége?
Pfú, lehet, hogy ez felháborító, de azt gondolom, hogy a gyerekeknek mindenről kell beszélni, ami az élethez hozzátartozik, nem szabad buborékban nevelni. Persze fontos a hangnem, és az, hogy hogyan nyúlunk egy-egy témához, de hát a gyermek életében is van halál, meg betegség, meg fájdalom, és van abúzus, van trauma is. És Weöres Sándorhoz visszatérve, „a gyerek nem hülye, csak kicsi”. Nagyon-nagyon fontos, hogy ne nézzük hülyének a gyereket, és ne akarjuk megvédeni mindentől. Nyilvánvalóan nem az a cél, hogy egyből gyomorszájon vágjuk. De egy picit meg kell lökni néha, hogy lecsüccsenjen a szőnyegre. Ilyen értelemben óriási a felnőtt felelőssége, csak ezt nagyon nehéz kezelni.
A gyermekirodalommal való foglalkozás milyen hatással van a mindennapjaidra, a személyiségedre?
Hm, hát én sem vagyok hülye, csak kicsi. Most már hatodik éve, hogy a Napsugár szerkesztőségi csapatát erősítem, és ez idő alatt elég kevés felnőtt szöveget írtam. Úgyhogy egy kicsit jegeltem a felnőtt énemet, a gyerekeknek kellett írnom, és már nem maradt energiám egyébre.
De úgy gondolom, hogy az ember azt kell, hogy fogadja az élettől, amit az élet neki kimér, és rám most ezt mérte. Ez egy munka, egy vállalás is részemről, amit nagy örömmel végzek, és érzem a felelősség súlyát. De kíváncsian várom, hogy mit hoz a jövő.
Kassay Anna
Világ- és összehasonlító irodalom, angol irodalom szak ll. évSapientia EMTE, Csíkszereda