A Finnországból érkező Timo Parvela a kortárs gyermek- és ifjúsági irodalom egyik legmeghatározóbb alakja. A szerző péntek délelőtti közönségtalálkozója finn-román nyelven zajlott, népszerű gyerekkönyv-sorozatáról, a Miú és Vauról beszélgetett a népes és lelkes 7–11 éves rajongótáborral. A gyermekirodalom felelősségéről, hatásáról és céljáról kérdeztük az írót felszabadult és jó hangulatú interjúnk során.
Melyek a legfontosabb inspirációs forrásai?
Általában az ötleteket az életből merítem, abból az életből, amit élek. Aktuális témákról, élményekről szeretek írni. Persze, ezeket befogadhatóvá kell tenni a gyerekek számára. Több mint száz könyvet írtam, mindnek megvan a maga története. Néha a hírekből inspirálódom, máskor a saját életemből vagy a barátaiméból. A legutóbbi szövegem egy háborús menekült tapasztalatairól szól, amelyet édesanyám gyermekkora inspirált, ő akkor volt fiatal, amikor Oroszország megtámadta Finnországot, és menekülniük kellett.
Hogyan alakítható gyerekbaráttá egy ilyen történetet?
Szerintem ez leginkább a használt nyelvezet és stílus kérdése. Ebben a történetben az elbeszélő egy gyerek, így az egész nem tűnik olyan sötétnek. Fontosnak tartom, hogy beszéljünk a gyerekekkel ezekről a nehéz témákról. Az író felelőssége, hogy emészthetővé tegye ezeket a történeteket. És a humor jó eszköz erre. Megkönnyíti a súlyos dolgokat. Egy olyan nyelv, amit mindenki megért. Ezért igyekeztem ezt a háborús történetet is viccesre faragni.
Szükségesnek tartja megkülönböztetni a gyermekirodalmat a felnőtteknek szólótól?
Íróként nem látok különbséget. Szeretném, ha nem lenne megkülönböztetés, de sajnos a gyermekirodalomhoz vagy a gyermekkönyveket írókhoz való hozzáállás néha lekicsinylő. Egyesek úgy gondolják, hogy ez nem igazi irodalom.
Mi a válasza erre?
Ha olyan könnyűnek tűnik, próbálják ki ők is! De többnyire csak figyelmen kívül hagyom, mert tudom, mit csinálok, és szeretem is azt.
Mit gondol, mi a felelőssége egy gyerekkönyvírónak?
Hogy őszinte legyen. Ez az egyetlen dolog, amit tehet. Úgy gondolom, hogy az egyik fő feladatom, különösen ebben a világban, amiben élünk, hogy valami pozitívat tudjak adni. Sok nehézséggel nézünk szembe, de történetekben mindig remény van: amikor egyik véget ér, a következő elkezdődhet.
Említette az esti meséket. Milyen szerepet tölt be a közös olvasásra szánt idő a gyerekek életében?
Úgy gondolom, ha a gyerekkorunkra gondolunk, azokra az időkre emlékezünk, amikor mélyen éreztünk valamit. Az esti, közös meseolvasás ilyen emlékeket nyújt, azt hiszem. Amikor szülőkké váltunk, sok mindent elterveztünk, hogy bevezetjük a gyereknevelés során. De végül az egyetlen dolog, amihez valóban ragaszkodtunk, az esti mesék voltak.
A Miú és Vau szereplői állatok. Mi ennek a jelentősége?
A fő ok az, hogy amikor gyerekkönyveket írok, a világot a gyerekek szemén keresztül nézem. Hiszen róluk szól. De nem írhatok arról, hogy gyerekek megházasodnak, megöregszenek vagy megbetegszenek. Az állatok viszont megtehetik ezeket a mesékben. Az egyik könyvben például van egy kisegér, aki a végén meghal. Benne van a karakter teljes élettörténete. Ezt nem tudnám megcsinálni, ha a szereplők emberek lennének. Szóval valójában nem macskákról és kutyákról szólnak a mesék, hanem emberekről, akik állatbőrbe bújtak. Ez egy régi-régi hagyomány a gyermekirodalomban.
Mit érdemes tudni a legfrissebb könyvéről?
Az Ella-sorozat részeként tavaly jelent meg egy könyvem a Balti-tengerről. Azt mondják, hogy ma ez a világ legszennyezettebb tengere. Megpróbáltam azt sugallni a gyerekeknek, hogy tehetnek a környezetükért. Jelenleg pedig egy hangoskönyvet írok, nyomtatott formája is lesz, de elsősorban hangoskönyvnek készül. Vannak benne kifejezetten a könyvhöz komponált dalok, amelyek valahogy úgy működnek, mint az illusztráció a nyomtatott könyvben. Ez egy kísérlet, kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.
Ha általánosságban kellene mondania valamit a könyveiről, mi a legfontosabb üzenetük, különösen a gyerekek felé?
Ezt inkább az olvasókra hagynám, nekik kell ezt megítélni. De amit mindenképpen szeretnék belefoglalni a könyvekbe, az a remény. Azt látom, hogy a gyerekek és az emberek általában eléggé össze vannak zavarodva manapság. A gyerekeknek nincs rálátásuk, hogy mit hoz a jövő, nincsenek álmaik vagy álomszakmáik. Kapaszkodót szeretnék nyújtani nekik, meggyőzni őket, hogy befolyásuk van a saját életükre, meg az életre úgy általában, a klímaváltozásra is meg mindenre. Igenis mindig lehet tenni valamit a változásért. Apró dolgokat, amik számítanak. Erről szólnak a mesék.
Kassay Anna
