A SepsiBook első napja slam poetry-vel végződött Mészáros Péter, André Ferenc, Kemény Zsófi és Horváth Benji jóvoltából. Rímeikkel és szójátékaikkal a közönség atmoszféráját teljesen kicserélték, új életerőt töltöttek belénk egy hosszú, eseménydús nap után.
Hogy őszinte legyek, én még soha nem hallgattam slam poetry-t, nem is tudtam pontosan, mi az. Már régen is hallottam róla, s mindig úgy képzeltem el, hogy egy random ember kimegy a színpadra és ott helyben kitalál egy verset, viszont én kételkedtem abban, hogy lehet jó verset írni egy instantban, ezért nem nagyon vonzott az ilyenféle program. A csütörtök esti slam poetry viszont felvilágosított, és így kellemeset csalódtam ebben az eseményben.
A bemelegítőt Mészáros Péter tartotta viccelődéssel és egy kis ujjas játékkal, hogy felkészítsen minket a következő pörgő, érzelemdús és vicces verselésekre.
A stafétát átvette André Ferenc „egy csíki, aki mindig szentgyörgyi akart lenni”. A verse lassan indult, aztán átment egy kissé gyorsabb ritmusba, szinte már rappelte az érzéseit. Soraiba belefoglalta a SepsiBook-ot, Sepsiszentgyörgyöt, a politikát, gúnyolta a felettünk ülő „nagy embereket”, míg istenítette a könyveket és kiemelte a nép talpraállotságát („Lehet, hogy ők ültek magasabbra, de a mi köteteinknek van igazi gerince”). Utolsó soraiban a vers fontosságáról beszélt, egy kis kreatív szójátékkal a lényegét meg is fogta egy szóban: „a vers sebtapasztalat”.
Kemény Zsófi folytatta röviden az érzelemontást a színpadon. Állítása szerint, aki sokat szóviccel, az pszichopata, s ő is ebbe a kategóriába tartozott volna, ha André Ferenc nem használt volna túl sok szóviccet, ezért ő inkább az összetett szavakra fókuszált, azokat formálta kijelentésekké („a király nő, a képviselő fánk).
Horváth Benji a viccelődések után egy kicsit komolyabbra fordította a témát, testi képzavarról, önmagunk kereséséről és a világ problémáiról szavalt („mert aki szabad, annak végtelen a teste”).
André Ferenc beszélt egy kicsit Sepsiszentgyörgyről, mint a slam poetry őshazájáról, majd az első slam poetry-ről, amin részt vett még 2012-ben Kolozsváron. Akkor jött rá, hogy ő slammelni akar és annak emlékére mondott egy verset.
Kemény Zsófi a következő versét Csinszka leveleként szánta Ady Endrének.
Horváth Benji ismét megváltoztatta az atmoszférát a teremben azzal, hogy az embereket megkérte, csukják be a szemüket és képzeljék el „őt”, majd különböző élethelyzeteket hozott fel a szerelemről, mind pozitívokat, mind negatívokat.
André Ferenc utolsó versében az univerzum hiányairól beszélt, és hogy milyen módon oldaná ő meg azokat („Hozok csokigolyót a fegyverekbe…”).
Kemény Zsófi „Nincs karácsony” című versével zárta sorát, ami a felnőtté érés reális képeit jelenítette meg a filmekben mutatott képzeletbeli „normákkal” szemben.
Horváth Benji utolsó verse „A Föld éneke” több nyelvet is magába foglalt, mint a magyart, románt és angolt. Viszont nemcsak a nyelvek váltakoztak a versben, hanem a szavalás is sokszor átment éneklésbe.
A slam poetry-t Mészáros Péter zárta „Konyhakészen” című versével, ami az élet különböző képeit after-ként (mint after party) festette fel.
Különleges élmény volt megtapasztalni ezt a slam poetry-t, most már bátran mondhatom, hogy ez egy elfelejthetetlen élmény, és szerintem minden embernek legalább egyszer az életben meg kell tapasztalnia egy slam poetry showcase-t. Még új dolgokat is tanultam az előadás során, mint például: a slam poetry-n egy vers alatt nem tapsolnak az emberek, ha valami jót hallottak, hanem csettintenek, vagy ha valami éppenséggel nem tetszett nekik, akkor dobogtatnak a lábaikkal. Őszintén szólva, ha az iskolákban úgy tanítanák a verseket, mintha slam poetry-k lennének, szerintem sokkal könnyebben megtanulnák a diákok azokat. Összefoglalva a slam poetry a verselés fiatalosabb, élvezetesebb változata.
Kacsó Ágota
