„Amikor megálltam a csarnok előtt és körülnéztem. Ez például nagy boldogság.” – hangzott el Kemény Istvántól e kijelentés szombat délutáni portrébeszélgetése során, amikor beszélgetőtársa, Vincze Bence arra kérdezett rá, hogy mi az, ami a hétköznapokban boldoggá teszi az alkotáson kívül. A beszélgetés egésze pedig a költői lét kérdését ölelte körül. – Elekes Karola tudósítása.
Kemény István József Attila-díjas költő, író látogatott el péntek délután a Porondra. Többek között Parti Nagy Lajos, Molnár Krisztina Rita, Dóka Péter és László Noémi is a közönség sorai közül hallgatták a költő szavait. Kezdetben arról mesélt, milyen kapcsolódása van Erdélyhez. Gyergyószárhegyet említette helyszínként, ahol sokszor megfordult Bartis Attila író barátjának köszönhetően.
A fél lábbal gyergyószárhegyi Bartis nagyapjának házában írtak közösen drámát. Emellett az 1990-es éveket emlékeit idézte fel:, sokszor járt akkoriban Kolozsváron, ahol hétvégi gimnáziumot szerveztek néhány ELTE-s tanárral, kollégákkal, kortársakkal.
Ezt követően két részletet olvasott fel a Lúdbőr című esszékötetből, amelyben a költői lét tükröződik. A kétely témája többször visszatért a költészettel, az írással kapcsolatban. Kemény szerint fura dolog a költőség. Azt, hogy valakire azt mondják, hogy költő, azt ki kell érdemelni. Ezzel szemben írónak lenni egy foglalkozás.
Ha valamit elvárnak egy költőtől, az az, hogy kicsit Petőfihez hasonlítson, vagy Baudelaire-hez:, tehát valamelyik neves költőhöz. De miben változott 2023-ra a költő feladata Petőfiétől? Ez társadalmanként és időnként folyamatosan változik. A szocialista időkben elkoptatták azt, hogy a költő megmondja a „tutit”. Megvolt benne, hogy ez valami komoly dolog. Napjainkban a versnek semmi dolga, csak hogy önmaga legyen. Nem kell a társadalmi problémákra reflektálni, nem kell különösebb eszmei mondanivalója legyen. Ezt hiányolja Kemény, ugyanis ő szeret nagy dolgokat mondani. Ezekkel azonban óvatosan kell bánni, könnyen közhelyessé tud válni egy-egy mondanivaló.
Azt is elárulta, hogyan bizonyosodik meg arról, hogy jó-e egy szöveg, amit írt. Miután egy szöveggel elkészült, másnap újra megnézi, de akkor már úgy, mintha valaki olyan olvasná, aki utálja – tehát nagyon kritikus szemmel. A nagy mondatok mondása, a pátosz jelleg, a hétköznapi traumák kérdései, amelyek mégse válnak közhelyessé mind Kemény stílusát tükrözik. Szerinte az irónia és pátosz is ott van az emberben, és nem érdemes elnyomni ezeket magunkban.
A beszélgetés felolvasással zárult, és a közönség tapsviharral tisztelgett Kemény István előtt.
Elekes Karola
