– Beszélgetés Tapodi Zsuzsával –
Könyvbemutatója után egy kávé mellett dr. Tapodi Zsuzsa irodalomtörténésszel, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem professzorával beszélgettem. Ismerősök állították meg minden sarkon, és eközben a tavaszi eget tükrözte nemcsak ruhája, szeme. Új könyvének borítóján betűk alkotnak misztikus univerzumot, és ehhez az univerzumhoz kerültünk közelebb a beszélgetés során.
Ez a hatodik könyve. Hogyan tud feleségként, anyaként és dolgozó nőként, konferenciák mellett az írásra és kutatásra is időt szánni?
Kivételesen tudok egy mondatban válaszolni, egy szóban. Nehezen. Mikor az embernek gyermeke van, családja, akkortól kezdve kezdődik az örök lelkiismeret-furdalás; ha az egyiket megpróbálom jól, akkor a másik elmarad, vagy a munka, vagy a család sínyli meg. Pont mostanában meséltem a legkisebb fiamnak, hogy mikor ingáztam, megkérdezte: de hát édesanyám, mi van fontosabban annál, mint hogy én szerepelek az óvodában. Erre válaszol az ember, hogy semmi nincs fontosabb, de nekem el kell menni, mert megmondták, hogy kötelező program van az egyetemen. Neki ez nem volt trauma, de bennem mélyen ott maradt. Sokszor olyan kényszerhelyzetbe kerülünk, ahol választani kell, de sosincs jó megoldás. Bizonyára nem vagyok egyedül ebben. Amikor nagyon sok a dolgom, nekifogok főzni vagy kirándulást szervezni, mert nem tudom eldönteni, hogy a sok sürgős közül melyiknek álljak neki.
Könyveiben tanulmányokat, kutatási eredményeket közöl. Szokott írni saját műveket? Prózához, vagy lírához áll közelebb?
Középiskolás koromban írtam verseket, de éltem a gyanúperrel, hogy azt ki fogom nőni. Vannak ötleteim, ha nyugdíjba megyek, miket lehetne megírni szépirodalmi formában is, de ezt még meg kell érni. Prózában, igen. A szövegelés megy, felgyűlnek a tapasztalatok, történetek, és érdekes lenne azokat papírra vetni.
Mit gondol, milyen irodalmi paradigmának van aktualitása, jövője, milyen témával kellene többet foglalkozni Erdélyben?
Úgy gondolom, hogy jövője van az irodalom és társművészetek kapcsolatának. Pontosabban a filmnek, mert elképzelhető, hogy át fog kerülni a hangsúly az irodalomról a filmoktatásra. A magyar televízión nőttem fel, és engem nem zavart, hogy előbb láttam A kőszívű ember fiai filmváltozatát, annál inkább érdekelt a regény. Lehet, hogy van út visszafelé, nemcsak az irodalomtól a film felé, ezen kell dolgozni. Egyre erőteljesebb a képi kultúra, és egyre kevesebb az olvasó. Bár az olvasói réteg mindig újratermelődik. Umberto Eco azt mondta, hogy új középkor következik: szétválik a magas műveltség és a tömegkultúra. Míg a 19. században körbe tudtak ülni egy Dickens-könyvet, amit valaki felolvasott, és közös élmény volt az olvasás, manapság a hosszú regényekre egyre kevésbé jut időnk. Ebben a pörgő világban az olvasás által létrejövő lelassulás a regenerálódásnak az ideje.
Meséljen új kötetéről, a Szövegvilágok között című tanulmányfüzérről!
Olyan szövegeket válogattam össze, amelyek egymást erősítik. Általában erdélyi vonatkozásúak, vagy erdélyi szerző, vagy erdélyi származású szerző művéről. Ez a mi életünk, ez áll közel hozzánk. Jobban vonz a kelet-európai irodalom, mert ide fűződnek a tapasztalataim. Olyan dolgokról írok, amiket szeretek, és amiket élvezettel olvastam. Ehhez kétszer kell elolvasni egy művet: egyszer naiv olvasóként, és aztán tudatosan. Az életem rövid, hogy kétszer olvassak el valamit, ami nem tetszett, ezt luxusnak tartom. Úgy szoktam jelentkezni konferenciákra, hogy azokat a műveket próbálom kapcsolni a megadott témához, amelyek éppen foglalkoztatnak.
Úgy szocializálódtam, hogy azt éreztem, el akarnak venni tőlem dolgokat: az identitásomat, vallásomat. Amit az embertől el akarnak venni, ahhoz még jobban ragaszkodik. Nem politikai alapon vagyok magyar, ez a kultúrám, nemzetem, származásom. Nem az a kategória, amit én szabadon választok. Adottság, amiben ki kell teljesednem. Biztosan nem véletlen, hogy ide születtem, ilyen körülmények közé. Itt kell kitalálnom, hogy mit tudok kezdeni magammal.
Nádudvary Gílvád
