Interjú Bíró Zsombor Aurél íróval
Több műfajban dolgozol egyszerre. Mit tud megengedni neked a próza, amit a film vagy színház nem?
A legnagyobb különbség, hogy a prózában én hozok egyedül döntéseket, szinte csak az én kreatív inputom kerül az anyagba. Ez bizonyos esetekben felszabadító, mert nem kell szkanderoznom alkotótársakkal. Más esetekben ez a szkanderozás nagyon hasznos, ugyanis lehetővé tesz, hogy különféle emberek gondolkodása, világlátása színesítse, gazdagítsa, komplexebbé tegye ez adott anyagot. Olyan dolgokat tudok belerakni színdarabokba, filmekbe, amiket én magamtól sem tudnék kitalálni.
A színházi munkáid visszahatnak a prózád dialógusaira?
Nyilván amióta színházban is dolgozom, jobban írok dialógust, de ezek a visszahatások alapvetően szubtilisebb, nem annyira kézzelfogható dolgokban nyilvánulnak meg. Az, hogy kreatív, alkotó emberekkel dolgozom színházban és filmben, folyamatosan frissíti az én kreativitásomat, megkérdőjelezi azt, ahogyan én gondolkozom figurákról és történetekről. Ezek a gondolkodásbeli differenciák hatnak vissza aztán a prózára.
Mit gondolsz: az autófikció valóban közelebb visz az igazsághoz, vagy csak kifinomultabb módja annak, hogy elrejtsük magunkat?
Hát szeretném azt hinni, hogy közelebb visz az igazsághoz, bár ugye ezek elég lila fogalmak. Nagy fogalom az, hogy igazság. Nem is tudom pontosan, hogy mit jelent. De szerintem íróként azért valamilyen módon mégiscsak arra kell törekedni, hogy ilyen nagy fogalmakhoz közelítsünk, még ha tudjuk is, hogy nem lehet elérni őket. Nekem pont az a kritikám tulajdonképpen, mondjuk a posztmodern irodalommal, hogy az igazságot elveti, mint fogalom. Én vissza szeretnék találni ezekhez a nagy fogalmakhoz, miközben értem és tudatosan viselem ennek a küldetésnek a lehetetlenségét, és nem akarom érvényteleníteni sem az előttem létező irodalmi hagyományok felhalmozott tudásait.
Az autófikció nálad nemcsak forma hanem feszültség is. Mi érdekel benne jobban: az emlékezés pontossága vagy a valóság felismerhetősége?
Az érdekel, milyen a valósághoz való viszonyunk emberként, olvasóként és íróként. Hogy bár tudjuk azt, hogy a nyelv természetéből fakadóan egy szövegen keresztül nem kerülhetünk kontaktba a valósággal, olvasóként mégis be lehet csapni minket, hogy azt gondoljuk, hogy a valóságot olvassuk. Ezek az ellentmondások érdekeltek. A posztmodern óta tudjuk, hogy minden valóság relatív, tehát ebben a pillanatban tényszerűen megtörtén, mint konkrét valóság, de amint elmúlik a pillanat, már máshogy emlékszünk rá, saját, egyedi valósággá válik. Ilyen módon közös valóságunk a jelenen túl nincs is.
Amikor a saját neved használod egy műben, arra úgy tekintesz mint bátorság vagy mint kontrolligény?
A névhasználat a Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című könyvemben a valóság, nem valóság kérdéskörnek az egyik eleme. Egy eszköz tulajdonképpen. A Zsombor, mint karakter elnevezés arra kényszeríti az olvasót, hogy valóságként, vallomásként, őszinteségként olvassa azt, amiről aztán kiderül, hogy hazugság, ferdítés, fikció. Tehát ilyen módon ez se nem bátorság, se nem kontroll, hanem egy írói eszköz, amivel egy adott hatást szeretnék elérni, és egy adott elméleti problémáról, vagy esztétikai problémáról szeretnék kérdéseket megfogalmazni.
Érezted már azt, hogy a saját életed „nyersanyagként” való használat közben elveszíted az emlékeid eredeti jelentését?
Igen, erről a könyvben is vannak részletek. Tulajdonképpen átíródnak dolgok, de hát az, hogy az ember átírja a saját emlékeit, nem egy irodalmi kérdés. Aki nem foglalkozik irodalommal, az is átírja a saját emlékeit, csak más szempontok mentén. Ami érdekesebb szerintem, hogy van elidegenítő hatása annak, hogy én adott esetekben, miközben történik valami, már bizonyos értelemben nyersanyagot gyártok belőle fejben. Nyilván ez valamilyen szinten lélektani szempontból az önmagamtól való elidegenedést, a saját érzéseimtől való önkéntelen távolodást eredményezi az adott pillanatban.
Mitől érzed azt egy kész szövegnél, hogy „él”? Van erre konkrét belső mércéd?
Én úgy dolgozok, hogy olvasom hangosan, amit írok. Általában tíz-tizenötször átmegyek ezeken a szövegeken, és eljön egy pont, amikor azt veszem észre, hogy már az elmúlt két-három felolvasáskor nem javítottam rajta. Ez általában azt jelenti, hogy amennyire jól én meg tudom írni, annyira jól meg van írva.Márton Boróka, Sapientia EMTE, Csíkszeredai Kar, Génsebészet I. év