A SepsiBook4 záróelőadása ennél megérintőbb és tökéletesebb nem lehetett. A Levegőt! zenés-verses triptichon, Váta Lóránd, Cserkész J. Adalbert és a Voces női kar előadásában nem pusztán egy József Attila költészetéből szemelgető színházi produkció volt, sokkal inkább rituálé, ősi dobbanásra épülő közös fájdalomkiáltás. Itt a néző nemcsak látta, de bele is remegett a szövegbe, mozgásba, fénybe és hangba. Íme a darab, amely az összes érzékszervünket egyszerre ébresztette fel.
A Tamási Áron Színház színpada a szélsőségek terepén mozog. Az erős fények és sötétség, a kontrasztokra építő vizualitás, a rikító minimalizmus nem csupán esztétikai döntés, de a belső őrület, a lelki kiáltás térképe is. Már a nyitány erősen hat: a teremben tökéletes sötétség, a színpad mellett egyedül a színész Váta Lóránd, a színpad közepén pedig egy fehér ruhadarab, a kényszerzubbony. Majd újabb villanás, és kitűnik a fekete ruhás kórus, valamint a hangeffekteket és kísérőzenét hol hatást fokozóan, hol kifinomultan szolgáltató Cserkész Jimmy dj pultja is. És közben lassan indul… „Csak az olvassa…”
Váta Lóránd egyetlen kényszerzubbonyban szaval a díszlet nélküli színpadon, az erős fényben úszó háttér előtt. Két hexameter elég ahhoz, hogy izzani kezdjen a színpad, miközben a kórus éneke kísértetiesen visszhangozza a szavakat. Majd a Tiszta szívvel vers kezd hasonlóan lüktetni, és ismétlése közben a színész a reflektor felé sétál – a fény valósággal vonzza, húzza magához.
Hidegrázós, szinte lidérces hatást kelt a szöveg, amit a visszhangok csak még súlyosabbá tesznek. A központi kérdéskör – „Mit vétettem én? Ki menthet meg?” – a teljes előadást áthatja: nemcsak személyes, hanem már-már kozmikus mélységeket kap.
És a zene végig átjár mindent. A keringőtaktus a haláltánc archetípusát is idézi, lassan gyorsul, feszül és előkészít egy reményfosztott, groteszk monológot, amelyből teljesen eltűnik a kapaszkodó. A zeneiség itt egyértelműen nem díszlet, hanem az előadás vére és lélegzete.
A színész testbeszéde – a csattanó cipők játéka, az arcmimika, az előre-hátra toporgás – a bénultság, az örök visszatérés, az örvény metaforája. Itt minden mozdulatnak súlya van, minden ismétlés egy újabb fokozás, amikor már azt hinnénk, hogy nincs tovább.
Rétegzett vizuális dramaturgiát látunk és érzünk: a háttér színeinek változása – piros (düh), sárga (betegség, reménytelenség), kék (szomorúság) – nem pusztán hangulati aláfestés, hanem pszichológiai térkép. Az előadás egyik tetőpontja, amikor a szereplő ismét lejön a színpadról, és a nézők között hangzik el a címadó költemény: „Levegőt!” – szinte könyörgés, egyszerre szociális és egzisztenciális panasz. A kórus ajkáról elhangzó népdal, Szerelem, szerelem, valamint a Klárisok a nyakadon című költemény rituális keretbe helyezik a darabot. Akárcsak a színpadon való vetkőzés és mosakodás, amely a megtisztulás és lemeztelenedés gesztusát foglalja szintén rituális, ritmikus keretbe.
A Levegőt! a zsenialitás és az őrület, a nyomor és a ritmus, a költészet és a katarzis összefonódása, amely kétségtelenül a SepsiBook leginkább mélyre hatoló, maradandó élménye. Egy kiáltás, amely még sokáig bennünk visszhangzik.
