Lackfi János és Juhász Anna szombat délelőtti beszélgetése a Porondon a költő zsoltárairól szól. A szokásos, humoros megszólalások mellett mély és komoly témákat vetnek fel a felolvasott versek: szóba kerül a hit, az elmúlás, az újjászületés és az egymáshoz való kapcsolódás mint lételem. A közönségtalálkozó után csendes zugot keresve végül egy lépcsősor tetején foglalunk helyet. A költővel főleg kapcsolódásokról beszélgetünk – kapcsolódás Erdéllyel, a magyarsággal, Kányádi Sándorral és a Jóistennel. Megható közvetlenséggel és hitelességgel osztja meg velem gondolatait.
Sacc per kábé hányszor voltál Erdélyben?
Hú, hát ezt nehéz megmondani. Először talán 16 évesen jártam itt. Már akkor is nagy élmény volt, fönn aludtunk a Bálványos váránál, szóval az egész nagyon romantikus volt és szép. Van egy sajátos érzésem mindig, amikor elhagyom Magyarországot, egy furcsa fájdalom az ereimben, mintha egy vezetéket vagy drótot húzgálnának benne, és itt volt először, hogy ezt visszafelé is éreztem. Valami megtörtént bennem anélkül, hogy akartam volna. Nagyon tudtam Erdéllyel azonosulni.
Szóval megsaccolni nem tudom, hányszor, de általában legalább évente egyszer van erdélyi turné, és akkor Kézdi, Sepsi, Csíkszereda, Marosvásárhely, Kolozsvár, meg sokszor kisebb településekre is eljutok. Színházakba, kávéházba, iskolákba járunk. Van bennem egy nagyon evidens közösségvállalás az itteniekkel. Nagyon szép, hogy rögtön felismerek a beszédéről egy erdélyit, még hogyha régóta él is Magyarországon.
Miért fontos neked, hogy a határon túlra is eljuss, és ne csak Erdélybe, hanem minden irányba?
Megint csak egyfajta természetes ösztön ez, hogy tagjai vagyunk egymásnak, ez nem egy házi feladat, amit ki kell pipálni, nekem nem ér véget Magyarország a határokkal. Olyannyira nem, hogy ausztráliai magyarságnál is jártam, nemrég jöttem haza Bostonból, amerikai magyaroktól, de Genfben is, Isztambulban – még gulyást is főztem ott –, Angliába most megyek, tehát ahol magyar él és megkapaszkodik, az valahogy otthonos hellyé tud válni számomra is. És irodalmilag is úgy érzem, hogy ez összeköt. Az irodalom nekem az életről szól, sokkal kevésbé arról, hogy okos szakállas bácsikák egy egyetemi katedrán okosan beszélnek, még ők se értik, miről. Számomra az irodalom az élet lüktetéséből szólal meg, és benne vannak ezek a közösségi dinamikák is.
Azt mondtad: azért vagyunk a világon, hogy közösségben legyünk. Akkor gondolom, hogy ehhez tudod ezt kapcsolni…
A nyelvi történelmi közösség nagyon mély szálakat mozgat meg, és a sok akadály ellenére is létre tud jönni emberi szinten bárkivel a Földön. Egyszer emlékszem, volt egy három- vagy négynyelvű estünk Hágában. Volt ott vers meg ének angolul, franciául, a házigazda felolvasott a verseimből hollandul, aztán a végén, mivel ő nagy dobőrült volt, dobos jammelést rendezett, és valami Haitiből származó ifjú hölgy is megjelent párizsi eleganciával, odaült a dobhoz, fergetegesen zenélt. Egy adott pillanatban én is beszálltam, elénekeltem a Boncidai menyecskéket torkom szakadtából, talált hozzá a kenyai meg haiti dobmuzsika. Egybeért a nemzetek muzsikája, tehát „az indián és a néger / tüzet rakni éppúgy térdel, / mint a Hargitán a pásztor, / számolni ujjain számol”, ahogy Sándor bátyám szép versében áll.
Az éneklés és a zsoltár megjelenik a költészetedben is. Mit jelent számodra a zene?
Én egy ilyen elfuserált zenész vagyok, operaházi tenornak készültem tizenhét éves koromig, amíg az irodalom Alienje ki nem bújt belőlem. Akkor kezdtem verseket írni egy álszerelem hatására. Azért mondom álszerelemnek, mert akkor egyszer beszéltem azzal a lánnyal, és olyan szerelmes lettem, hogy rögtön írtam százhúsz verset. Ekkor váltottam a zenéről, viszont jó hasznát láttam annak, hogy foglalkoztam vele, mert később fordítottam Bach-darabok énekszólamait meg több száz dalszövegem van forgalomban. Voltak együttműködések például Lovasi Andrással, Csemer Bogival meg persze a Kaláka együttessel, szóval rengeteg zenés projekt megtalált.
És a zsoltár mint isteni szférához kapcsolódó költészet, hogyan jelenik meg nálad?
Régóta szerettem volna feldolgozni zsoltárokat is, ahogy az számos magyar költőnek a verseivel sikerült már. Például az Apám kakasa vagy a Szilágyi Örzsébet e-mailjét megírta kötetekben, amiket Vörös Istvánnal közösen írtunk, és amikben ott vannak a legszebb magyar gyerekversek, vagy egyáltalában a legszebb magyar versek a mi mai változatainkkal. Ez is picit ez a vonal. Azt gondolom, hogy ami jó, azt érdemes újramondani, tovább mondani, attól nem törlődik ki a Petőfi Sándor összesből, hogy én is meg más is írunk a „nyílnak a völgyben a kerti virágok” dallamára, ritmusára egy variációt, sőt, inkább élteti az egyik a másikat, összekapcsolódnak. Így van ez a zsoltárokkal is. Ahogy minden tartalmaz nyomokban földimogyorót ugye, hát ugyanígy természetes módon belélegezzük meg kileheljük a zsoltároknak a szófordulatait, a stílusát, a technikáját. Pont Oravecz Imre, aki most vendége is a SepsiBooknak, mondta nekem, hogy igazából ez a típusú megszólalás, hogy „Uram”, egy nagyon jó központi hely, ahová címezhetjük a szavakat, hiszen ott van a létezésünknek is az alapja.
Nekem, aki a mindennapokban benne vagyok a hitemben, és próbálok szoros, élő kapcsolatban maradni a Jóistennel, lélegzésszerű a zsoltár. Sokszor az imáimból születnek, és ami még megtisztelőbb, hogy a Jóisten is ugye beleszól vagy beleír, fel is tüntethetném szerzőtársnak, hogy Lackfi-Jóisten, vagy Jóisten-Lackfi, már az ábécé miatt is. És azért az ő válaszai felismerhetőek, lehet érezni, amikor az ember el van anyátlanodva, és érkezik valahonnan egy válasz, ami egyértelműen Jóisten dialektusú.
Felolvastál az Elmúlik című kötetedből, ami szerintem szorosan összefügg ezzel. Szerinted a mulandóság és az állandóság az kettősség, vagy egység?
Így, ahogy mondod, kettősség és egység, tökéletes megfogalmazás, merthogy az egyik a másikból táplálkozik: az ember szomjazik valamire, ami nem múlik el, nem megy tönkre, a moly nem eszi meg. És aztán azt tapasztalja, hogy a legtöbb keze ügyébe eső dolog mégiscsak hamar elhasználódik. A kedvenc cipője, a kedvenc társa, a kedvenc szüleje. Van, akinek gyermeke hal meg, és úgy szembesül a mulandósággal, és egy forró gyerek helyett egy marék forró hamu marad. Mit lehet ezzel kezdeni? Feloldhatatlan, őrült tapasztalat, ahogy minden kipereg a kezünk közül, de közben szomjúhozunk arra, hogy az egésznek a mélyén legyen valami örök elrejtve, hogy tudjunk bekapcsolódni egy olyan áramba, ami túl van a múlékonyságon.
Az elmúláshoz és az előzőkhöz is visszakapcsolva, egy kicsit beszéljünk Kányádi Sándorról.
Nagyon-nagyon szerettem Sándor bátyámat, bár nem tudom, hogy ki ne szerette volna. Már fiatalon volt alkalmam egy irodalmi esten pódiumon beszélgetni vele nyilvánosan is. Nagyon megmaradt bennem egy jelenet, amikor a Néprajzi Múzeumban volt egy adventi karácsonyváró esemény. Felolvasások voltak, zenés történetek, a Kaláka Együttes szervezte. Én ott ültem a lépcsőn, ugyanígy, mint most. És akkor egyszer csak jött Kányári Sándor bátyám, és leült egész természetesen mellém, valamit beszélgettünk, arra már nem emlékszem, hogy pontosan mit, de volt egy olyan jó, atyai-fiúi érzés bennem. Többször szerepeltünk aztán együtt is, meg sokat sétáltunk, elmesélte nekem a sok-sok anekdotáját, amit mindnyájan ismerünk. Meglátogattam időnként, mikor már idősödött, de még mindig jó formában volt. Egy ilyen kicsi, meg nem nevezett stafétaátadás volt abban a szeretetben, amivel ő egész természetesen tudott hozzám kapcsolódni az összetéveszthetetlen humorával és érzékenységével.
Szerinted üzenne neked valamit?
Hát most az a négy sor jár bennem, hogy „építsd fel minden éjszaka/ építsd fel újra s újra/ amit lerombol benned/ a nappalok háborúja”. Ezt biztos, hogy újra fogom mondani valamikor az elkövetkező napokban a saját eszközeimmel. Mert újra és újra felbukkan bennem, újra és újra elolvasom, visszaidézem, visszatanulom.
Te mit üzennél neki?
Azt hiszem, megölelném.
Kassay Anna
