– Közönségtalálkozó Oravecz Imrével –
Kontinenseket átívelő életútjáról, gyűjtögető írói múltjáról és jelenéről hallgattuk Oravecz Imrét csütörtök este. Szajla, a magyarországi kis falu és Amerika az állandó újralátogatott állomásai. Székelyföldre már nem idegenként érkezik, jó érzéssel tér ide, akárhányszor jön. Írásai közel állnak a székelyekhez, hisz a régi falut állítja a középpontba, mutatja be a SepsiBook vendégét Tamás Dénes író.
Hogyan gondol az életművére? – hangzik el az első kérdés. Íróként a saját írásait nem életműként elemzi, nem azt érzi, hogy valamit letett az asztalra, mert „mégis honnan tudná az ember, hogy mit kell letennie…” Kritikusok dolga ilyenformán elemezni írásait. Könyveihez gyakran repült Ohióba, Kaliforniába, de sokszor írás közben derült ki, hogy hiányoznak részletek. Az olvasó számára ez sosem válik láthatóvá: „Hallgatok arról, amit nem tudok, úgy teszek, mintha tudnám.” Könyvei olvasásával megismerhetjük őt, nem talál ki semmit, mindez ő. Történelmi regényeihez sokat kutatott, nem tévedhet, mert manapság ezeket a történeteket nem a régi mérlegen vizsgálja, százötven évvel ezelőtt apró tévedések nem nyomtak a latban.
Szajlán nagyszülei parasztok voltak, és gyermekként látta utoljára ezt a földművelő réteget, ami ’56 után teljesen eltűnt Magyarországról. A birtokok elvesztése felőrölte az embereket, megbetegedtek, meghaltak. Nem tudták már újrakezdeni, meséli Oravecz. Az ő nemzedéke a TSZ-ben traktoros lett: egyszerűbb volt, mint földesnek lenni. Komoly vállalkozást jelent, aki nem született bele, nem választ földműves életet. A sors úgy hozta, hogy a megszűnt paraszti érték- és viszonyrendszert Amerikában vélte újra megtalálni; Arizonában, a földművelő hopi indiánok mítoszaiban, rituáléiban, mindennapjaiban.
Szokták kérdezni őt az amerikaiak, hogy mit szeret ő a sivatagban. Csodás a növény- és állatvilága, mondja, szereti a sivatag kihívásait. Csupa kő, szikkadó hőség, veszélyes hely. Oravecz, ha teheti, ott túrázik, ahol negyedóránként vizet kell inni, hogy ne száradjon ki, ahol a kígyók és skorpiók élnek, és ahol négy óra parkolás után kereső csapatot indítanak a túrázó egészsége érdekében.
Öregszik. Erről ír a legújabb könyvében, az Alkonynaplóban. Sztereotípiákat dönt meg: vajon bölcsebb lesz-e az ember, ha megöregszik? A szerelemvágy ugyanúgy él. „Érzékeltetni akarom, hogy semmi nem úgy van, ahogy azt elképzeltük, de lehetőleg nem ízléstelenül.” A társadalom nem tolerálja az öreget, diszkriminál a hirdetéseivel, elzárja ezt a korosztályt idősotthonok falai mögé. Nemzedéktársai már nem élnek, magányos vállalkozás, és nem egy kellemes állapot. Egy orvost idéz Oravecz: „nem szabad megöregedni.” És ahogy ott ül tele lendülettel, történetekkel és harcokkal, sokak fejében átfuthat a gondolat, hogy ő az az ember, aki meg tudta fogadni ezt a tanácsot.
Nádudvary Gílvád
