Visszatérő ismerősként lépett színpadra Oravecz Imre költő, író, aki immár sokadik alkalommal látogatott el Sepsiszentgyörgyre. A beszélgetés ezúttal is mély, irodalmi és egzisztenciális kérdéseket érintett – hűen a folyton bővülő életműhöz.
Az est egyik központi témája az írói pálya íve volt: hogyan épült fel az életmű, milyen arányban van jelen benne a líra és a próza? A hallgatóság megtudhatta, hogy az író önmagát epikus alkatnak tartja, de nem idegenkedik a lírai megszólalástól sem – számára a kettő összhangja adja meg az életmű belső egyensúlyát.
„Az ember hallgat arról, amit nem tud” – hangzott el, utalva arra, hogy az írás forrása mindig tényszerinti tudás, a személyes ismeret és tapasztalat, majd hozzátette, hogy az író semmit nem tud kitalálni anélkül, hogy ne ismerne egy valóságdarabot. Innen vezetett az út a történelmi és tárgyi valóság kérdéséhez: mennyire fontos a hitelesség, a pontos háttér? A válasz egyértelmű volt: a szerző számára a valóságnak – legyen az akár apró tárgyi részlet – meg kell felelnie, hiszen a történelmi helyesség nem öncél, hanem az igazságérzet része.
Szó esett az eltűnő falusi világról, a kivándorlás összetettségéről, arról, hogy még akkor „sem az jön vissza külföldről, aki elment”, ha visszajön. A szülőfalu és a feltámaszthatatlan parasztság tragédiája fájó nosztalgiával, mégis elemző pontossággal jelent meg a beszélgetésben. Ez a veszteségérzet ér össze az amerikai élet kedvelésével, és merül fel a kérdés, hogy hogyan lesz a sivatag szerethető. A szerző válasza itt is egyértelmű – a kihívástól. A kihívás, amely a levegő szárazságától kezdve a növény- és állatvilág változatosságáig mindent kitölt és a szakrális térré teszi a teret, ahol napokig bóklászhat az ember anélkül, hogy találkozna valakivel.
Az est zárásaként az író utolsó művéről, egy naplóformában írt kötetről esett szó – arról, hogyan ír az író naplót akkor, ha közben az olvasói közönség is ott lebeg lelki szemei előtt. Ha más címen is, de az Alkonynapló lehetséges folytatásáról, vagy annak formálódó jegyzeteiről is hallhattunk. „Nem voltam még sose öreg előtte” – jegyezte meg mosolyogva, utalva arra, hogy lehetséges, hogy közhelyekről, evidenciákról ír, de az öregedés tapasztalata számára új, valóságos felfedezésként hat. Az est tanúsága szerint Oravecz Imre életműve továbbra is élő párbeszédben áll a múlttal, a valósággal és az emberi létezés legmélyebb kérdéseivel.
