Egy igazán tartalmas beszélgetésnek lehettünk tanúi a SepsiBook könyvfesztivál első napján. A beszélgetés két ismert író, Nádas Péter és Tompa Andrea között zajlott, fő témája a Szépírás mint hivatás című könyv volt, melyről írója, Nádas Péter rengeteg új információt, gondolatot és reflexiót osztott meg a hallgatósággal.
A beszélgetés során Tompa Andrea faggatta Nádas Pétert a művéről, a szépírás és a magánélet kapcsolatáról. Az első fontos kérdések közé tartoztak a következők: „Vajon miért nem lehet a hivatásról beszélni? Miért lehetetlen ez?”. Nádas Péter válasza egy hasonlat volt, ezzel próbálta felvezetni a gondolatmenetét: „A sebészek sem beszélnek arról, mit csinálnak”. Már ez a szembenállítás is segít következtetni arra, amit az író valójában gondol. Úgy véli, a hivatásnak van egy zárt rendszere, amiről nem azért nem beszélünk, mert nem szabad, hanem azért, mert személyes, és még a munkatárakkal is nehéz lehet megosztani. Szerinte minden személy testi és lélektani kapcsolatban áll a hivatásával, ezt a rendszert pedig szemérmetlenség megtörni.
Ezt követően a regények és művek képi világának kérdéseit kezdték boncolgatni: „Van-e kép a regény születésénél?”. Nádas Péter szerint ezt szerző válogatja, személyiségektől függő, viszont ő maga mindig képeket és filozófiákat csatol az írásaihoz, még a Rémtörténetekhez is. Tapasztalatai alapján megosztotta a hallgatósággal, hogy neki mindig kell tudnia és látnia maga előtt azt, ahova tart az írással, mivel enélkül nem tud írni, ez a cél pedig mindig egy kép, egy vizuális elem.
A hangulatot fokozva, Tompa Andrea következő kérdése is szintén a képek és művek kapcsolatáról szól: „Az ön karierje a képekkel, vagy az olvasással kezdődik?” Nádas Péter itt már a magánéletével is kontrasztot állít, és arról mesél, hogy ő már 11 éves korában tudta, mivel fog foglalkozni, már akkor látta az előtte lebegő képeket, mint az írás célját, de az olvasás sem szorult háttérbe. Az író úgy fogalmazott, hogy „ahogy ettünk, úgy olvastunk is”, valamint azt is megemlítette, hogy a családjából több személy foglalkozott írással, ezért nem állt távol tőle ez a hivatás. Az olvasás témáját érintve megosztotta gondolatait a mai generációval kapcsolatban is, fény derült a véleményére, miszerint normálisnak tartja azt, hogy a fiatalok a „kütyün” írnak és olvasnak, nem lát ebben semmi rosszat, sőt, úgy gondolja, ez az olvasásnak egy új, más, de nem kivetnivaló formája.
Egy kisebb témaváltás előtt Tompa Andrea még visszavezet minket az interjú elején felvezetett kérdésekhez, felolvas egy szövegrészletet Nádas Péter egyik művéből, és ahhoz kapcsolja kérdését: „A beszéd és az írás helyettesítő kapcsolatban állnak egymásal?”. Válaszként azt kapjuk, hogy igen, mivel a beszéd az mindig elhallgatás is, „csak a jéghegy csúcsát látjuk”, ezt pedig az írás bővíti ki. Az írás által olyan véleményeket és gondolatokat testesíthetünk meg, melyeket vagy nem szabad, vagy nem szeretnénk kimondani.
A kettejük beszélgetése során sok mindent megtudhattunk Nádas Péter magánéletéről, valamint a saját írói szokásairól is, így biztosan kijelenthetem, hogy felejthetetlen élményt nyújtott a jelenlévőknek.
Kádár Hanna
A csütörtöki megnyitó után Nádas Péter és Tompa Andrea beszélgetését hallgathatta végig a teltházas aréna. Tompa Andrea hivatásáról, élettörténetéről faggatta Nádas Pétert. Az írói pálya mellett szóba jött a kommunizmus témája Erdélyben, a falu mint közösség, és Nádas barátai is említésre kerültek.
Tompa Andrea egy idézettel kezdte a beszélgetést, majd azzal a kérdéssel folytatta, hogy van-e Erdély-képe, Románia-képe az írónak? Nádas úgy véli, hogy igen szegény és felületes az ő képe országunkról. Megemlékezik édesapjáról, aki mesélt neki azokról a borzalmakról, amiket Erdélyben látott. Az iszonyatos szegénység képe ragadt meg benne, mind a magyar, mind a román falvakban. Az író arról is megemlékezik, hogy bár szüleik ateistáknak tartották magukat, mégis hamis papírokkal éltek, hiszen ebben a korszakban üldözték a zsidókat. Sőt, ők maguk gyártottak másoknak hamis papírokat. Ehhez kapcsolódva szóba került az a téma is, hogy Nádas miért érzett késztetést arra, hogy a Ceaușescu-házaspár kivégzéséről írjon. Nádas kifejti azt, hogy ő nem egy gyűlölködő ember, viszont fékezhetetlen gyűlöletet érzett az egész rendszer és a házaspár iránt. Mint liberális személy, a kivégzést az embertelenség tetőfokának tartja, viszont legbelül érzelmileg öröm volt számára, ez a kettősség munkált benne, mint valószínűleg sokan másokban is abban az időben.
Barátairól beszélve, Tompa Andrea megemlíti, hogy Eszterházy Péter „az utolsó magyar paraszt-írónak” nevezte Nádast. Hiszen Nádas Péter történetei a falubeli emberek köré épülnek, ilyen például legújabb regénye, a Rémtörténetek, amiből az előadás végén fel is olvasott. Esterházy megnevezését Nádas bolondos gúnyolódásként fogta fel. Említésre kerülnek barátai is, Polcz Alaine és Mészöly Miklós, amikor az író azt mondja, hogy „halott barátaimról írok könyvet”.
Továbbá rátérnek arra is, hogy bár Nádas budapesti születésű, egy megrázó esemény után úgy döntött, hogy egy elszigetelt faluba költöznek, a Göcsejben található Gombosszegre. Mesél arról, hogy a falu elszigeteltsége miatt a kereszténység, valamint az iparosodás sem ért el hozzájuk. A nyelvbeli különbségekről is beszél, ilyen például a meggymálna, ami meggyszörpöt jelent vagy a spárga, ami ott zöldbabot jelent. Végül a falu mint közösség témáját érintették. Ezt Nádas úgy értelmezi, hogy a falu kell tudjon mindenről, a falunak van véleménye, nem pedig a benne lakó személyeknek. Ebben a közösségben fontos a tolerancia is.
Zárógondolatként, ezek a beszélgetésben megfogalmazott gondolatok lehetőséget adtak arra, hogy a hallgatók jobban belelássanak Nádas Péter életébe és kapcsolataiba, abba, hogy milyen események hogyan formálták őt.
Szántó Barbara
